Érdekes dolog az élet. Ha már egyre biztosabbak vagyunk abban, hogy az életünk végre arra halad, amerre elképzeltük és végre hiszünk önmagunkban, olyankor mindig jön valami kudarc ami visszaránt a földre és észhez térít. Az azonban biztos, hogy miközben utazunk vissza a valóságba, csupa rossz érzés önti el az embert, hogy már megint mit szúrhatott el. Ez valahogy beletiporja a földbe az ember lelkét. Onnan pedig ha nehezen is, de újra és újra felállunk. Kicsit olyan mintha a semmiért küzdenénk. Mégis megtesszük. De mi értelme vajon ennek? Akkora sikerélmény lenne mindig feltápászkodni vagy ennyire ki lennénk éhezve a boldogságra? Vagy csak egyszerűen erről szól az élet?
